A krízis szó hallatán legtöbbször valami természetszerűleg negatív, súlyos dologra asszociálunk és a lehető legkevésbé vágyunk arra, hogy szembe találjuk magunkat egy ilyen helyzettel. Pedig a krízisek nem minden esetben járnak megrázó, szomorú vagy éppen tragikus következményekkel. A görög eredetű szót már Hippokratész is használta orvosi pályafutása során: ő fordulópontot értett alatta, ami a beteg állapotának pozitív irányú változására is utalt. Érdemes tehát ilyen szemmel is vetni egy pillantást erre a mumusként ijesztgető hat betűre, és arra, ami mögötte van.
A legfontosabb, amit a krízis témakörében le kell szögeznünk, hogy életünk során számos, kisebb-nagyobb krízisen átesünk, amelyek a fejlődés természetes velejárói. Valójában inkább jelentenek egy-egy változást, egy-egy fordulatot, mint megoldhatatlan problémát. Gondoljunk csak a kamaszkorra, a terhességre vagy egy tudatos munkahelyváltásra; ezek a periódusok mind-mind komoly változást hoznak az életünkbe, mégis a fejlődést, a saját előrehaladásunkat szolgálják. Ezért is fontos, hogy a különböző kríziseket elkülönítsük. Amikor krízishelyzetekről beszélünk, fontos és érdemes különválasztani a normális és az akcidentális, azaz véletlenszerű, váratlan krízist. A normál krízis kategóriájába minden olyan változást beilleszthetünk, amely bár valóban próbára tesz és kihívás elé állít minket, de adott helyzetben előre látható, és bekövetkeztére előre fel tudunk készülni. Ilyen például a terhesség időszaka: ha saját gyermeket szeretnénk vállalni, tudjuk, hogy keresztül kell mennünk ezen a kilenc hónapon, és azt is pontosan tudjuk, hogy a szülés fájdalmakkal járhat, de ott lebeg a szemünk előtt, hogy a végeredmény minden küzdelmes pillanatért sokszorosan kárpótol majd.
Nő, férfi, apa, anya?
Családi tanácsadóként az egyik legáltalánosabb probléma, amivel hozzám fordulnak, a családdá alakulás korai szakaszát érintő nehézségek kérdése. Ez egy tipikus példa a normál –és jó esetben pozitív– krízisre. Szakmai értelemben ugyanis a krízis jelentése azt is magában foglalja, hogy egy adott problémát nem tudunk megoldani az általunk eddig ismert és alkalmazott módokon. A gyermekvállalás előtt, egy párkapcsolati együttélés során tudjuk, hogyan osszuk be az időnket, ha egy húzósabb időszak után pihenni szeretnénk, a saját eszközeinkkel, megszokott módon kezeljük a kapcsolati konfliktusainkat, és a megszokott napi rutinunk szerint élhetünk. Egy gyermek születése után mindez megváltozik, mi pedig nem rendelkezünk kiforrott módszerekkel, megküzdési stratégiákkal az új élethelyzetben. Nem tudjuk, hogy mindazokat a dolgokat, amelyeket korábban napi szinten megszoktunk, hogyan tudjuk a gyerek mellett megoldani. Azon kapjuk magunkat –bár nyilván nem teljesen váratlanul–, hogy minden, korábban végtelenül egyszerű dolog hirtelen rettenetesen nehézzé válik. Nem tudunk végigmondani egy mondatot, nem tudunk elmenni moziba, és arra sincs időnk, hogy megmossuk a hajunkat. Ez pedig, egészen addig, amíg ki nem alakulnak az új megoldási módjaink, egy krízis.
Egy házasságba, egy élettársi kapcsolatba mindannyian külön-külön csomaggal érkezünk, és bár kívülről úgy tűnik, két ember köti össze az életét, valójában minimum hatan költöznek hirtelen egy fedél alá. A családunk, a saját szüleink hatása, a hozott viselkedési minták, normák és szokások folyamatosan végigkísérnek minket és nem múlnak el nyomtalanul. A családdá alakulás pedig egy merőben új helyzet, ami egy addig ideálisan működő kapcsolatba is behozhatja a gyermekkori hatásokat és mintákat. Mindkét fél részéről előtörhetnek a régi beidegződések, az eltérő gyermeknevelési elvek, amik további krízishez vezetnek.
Ugyancsak normális krízisnek tartjuk a testvér(ek) érkezését, hiszen szintén egyértelmű változást kell kezelnünk az addig megszokott családi rendszerünkhöz képest. Ilyenkor ráadásul be kell vonnunk a krízis feloldásába a már velünk élő gyereke(ke)t is, ami a sok előzetes beszélgetés és „felkészítés” ellenére is komoly kihívások elé állíthatja a szülőket az új gyermek születése után.
Amint elkezdjük mélyebben megismerni a gyerekünket, gyerekeinket, az új élethelyzetünket és önmagunkat is ebben az új élethelyzetben, a krízis állapota egyre inkább a megoldás felé közelít. A nőből anya, a férfiból apa lesz, és kialakul egy jól funkcionáló család, amelyben mindenki megtalálja a helyét, a szerepeit, és egymást segítve, kalauzolva egy idő után ez válik az új alapbeállításunkká.
Akcidentális krízis – avagy „most mi lesz?”
A normális és pozitív krízisek mellett feltétlen beszélnünk kell a krízisek másik csoportjáról is. A esetleges, akcidentális krízisek olyan helyzetek és változások, amelyekre előzetesen leggyakrabban nem tudunk felkészülni, és elfogadásuk, feldolgozásuk kifejezetten negatív érzelmekkel, leggyakrabban szomorúsággal, dühvel, csalódottsággal és szorongással jár. Ha szülés példájánál maradunk, a terhességre, a gyermek születésére fel tudunk készülni, ám arra már kevésbé, hogy a szülés után kiderül, a gyermekünk valamilyen előre nem látható, tartós betegséggel vagy fogyatékossággal jött a világra. Ez egy nem várt krízis, amellyel a megküzdés gyakorlatilag konkrét gyászmunkát igényel. Az akcidentális krízisek esetében fel kell dolgoznunk, hogy adott pillanattól kezdve nem úgy fog alakulni az életünk, mint ahogy azt korábban elterveztük. El kell fogadnunk és fel kell dolgoznunk, ami komoly lelki munkát igényel, és az egész családra kihatással van.
Egy munkahely hirtelen elvesztése, egy váratlan betegség a családban, egy szülő vagy közeli hozzátartozó elvesztése mind-mind nagy kihívással és fájdalommal járó változások, amelyek sajnos bármikor váratlanul lecsaphatnak a családra. Ilyen helyzetekben már nem csak saját magunkon kell segíteni, hanem gondoskodni kell a társunkról és a gyerekekről is. Rendszeresen találkozom azzal, hogy ilyen szituációkban a szülők hajlamosak egy burkot építeni a gyerekek köré, hogy ők szó szerint semmit ne vehessenek észre a fájdalmukból. Ez az alapvetően legjobb szándék által vezérelt megoldás a gyakorlat tanúsága szerint meglehetősen kontraproduktív, és kifejezetten káros lehet a gyerek számára. Szülőként be kell látnunk, hogy a gyermekünktől független is van életünk, és nem tudjuk egy életen át óvni őt minden krízistől és problémától. A gyerekek nem hímes tojások, akiket minden kihívástól és nehézségtől óvnunk kell. A nevelés célja nem lehet az, hogy elfedjük előle a világ negatív dolgait, hiszen egy szempillantás alatt felnőnek, és roppant gyötrelmes úton kell majd szembenézniük a saját életük kríziseivel. Az eltagadás helyett azt javaslom –természetesen a gyermekünk életkorához mérten, számára értelmezhető mértékben–, nyugodtan mutassuk meg, ha kimerültek, szomorúak, dühösek vagy csalódottak vagyunk, hiszen így tudunk igazodási pontokat adni neki az életben. Így ismerheti meg, hogy ezek az érzések és állapotok természetesek az emberek életében, így kerülhetjük el, hogy összetörjön, ha saját magán tapasztal hasonló érzelmeket és saját mintákon keresztül tudjuk demonstrálni a megküzdés módozatait is. Adjunk eszközöket a gyermekünk kezébe ahhoz, hogy képes legyen kezelni az őt próbára tevő helyzeteket, ezzel tudjuk ugyanis a legcsekélyebb szintre csökkenteni a fájdalmukat és őrlődésüket. Tanítsuk konfliktuskezelésre, építsük az ön- és társismeretét, fejlesszük az empátiás készségét és engedjük, hogy szabadon beszéljen az őt körülvevő világról, és arról, hogyan éli meg az őt érintő nehézségeket.
Megküzdés a krízissel
Ahhoz, hogy egy krízissel szembe tudjunk nézni, legelső lépésként el kell fogadnunk, tudomásul kell vennünk annak létezését. A legfontosabb, hogy elhiggyük, megfelelő önismerettel, konfliktuskezelési készséggel és rálátási képességgel akár saját magunk, akár szeretteink vagy szakember igénybevételével bármilyen krízis kezelhető.
Számos esetben látom, hogy a szülők előre stresszelnek és aggodalmaskodnak olyan dolgok felett, amelyek bekövetkezése egyrészt megjósolhatatlan, és amelyek felett nem rendelkeznek kontrollal. Ebben is rendszerint óvatosságra intek mindenkit: előfordulhat, hogy a társunkat munkahelyi baleset éri, előfordulhat, hogy a szüleinknél komoly betegséget diagnosztizálnak, és előfordulhat, hogy a nyaralásról hazafelé tartva lezuhan a repülőgép, amelyen utazunk. Az életünkben valóban bármi előfordulhat, de csak a saját életünket nehezítjük meg, saját magunkat tesszük szorongóbbá, ha folyamatosan rettegünk a krízisek bekövetkeztétől.
Szülőként természetesen felelősséggel tartozunk magunkért és gyermekeinkért, és értelemszerűen felmerül bennünk az igény arra, hogy a legrosszabb esetben is gondoskodni tudjunk róluk. Én is úgy gondolom, hogy ilyen szinten fontos felkészülnünk a váratlan helyzetekre, és érdemes megtenni mindent annak érdekében, hogy a negatív hatásokat a minimális szintre csökkenthessük. Ezek az intézkedések azonban nem kell, hogy az egész életünket behálózzák. A legtöbb, amit tehetünk, ha bizonyos mértékben felkészülünk egy-egy élethelyzet megelőzésére vagy megtámogatására. Hogy csak néhány példát említsek: gondoljunk az életbiztosításra, rendszeresen járjunk el a szűrővizsgálatokra és mérlegeljük az előtakarékosság lehetőségeit – ezen túl azonban eszköztelenek vagyunk a váratlan krízisek teljes körű kivédésére, és csak saját jól-létünket romboljuk a szakadatlan aggódással.
Nem értek tehát egyet a jobb félni, mint megijedni-hozzáállással: a váratlan krízisek felmerülésétől egyáltalán nem kell félnünk. Abban kell bíznunk, és azért kell tennünk, hogy rendelkezzünk olyan készségekkel és képességekkel, amelyek hasznunkra lesznek és átsegítenek minket ezeken a nehéz változásokon.
A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu programja támogatta.