„Néha kiszól belőlem az apám, hogy „meg kell enni a sóskát fiam”. De nem biztos, hogy meg kell enni a sóskát. Lehet, hogy meg kell enni, de nem azért, mert az apám ezt mondta, és én dafke megetetem, hanem mert megpróbálok elszakadni a pró és kontra nevelési elvektől.”
Kétszer is besöpörte az IBBY-díjat A buta felnőtt és Kövér Lajos aranykeze című könyveivel, ám már magáénak tudhat jó pár elismerést, többek között a József Attila-díjat is. Lackfi János költő, író és műfordító, a friss nemzedék egyik legtehetségesebbike ki-kikacsingat a „klasszikus költő” imágója mögül: irodalmi portált szerkeszt, verseit Lovasi András zenésítette meg, tanít a Pázmány Péter egyetemen. És nem utolsósorban öt gyermek édesapja.
Regős Judit: Tudod a verseidet kívülről?
Lackfi János: Sajnos nem tudom. Irigykedem is Kányádi Sándorra vagy Tóth Istvánra, akik kiállnak és bármit fejből elszavalnak, de legalábbis kisebb zavarbaesés nélkül elő tudják húzni az emlékezetükből. Egyik rémálmom az – valóban álmodtam ilyet többször -, hogy valahová el kell mennem vidékre, és fel kell olvasni, és nincsen nálam semmi, én nem vagyok senki, nem hiszik el, hogy vagyok, vagy ha én vagyok, bizonyítsam be. Mióta van internet, azóta kevésbé aggasztó ez a történet. Volt is olyan, hogy lementem Mezőtúrra, és az iskola tanárijában kellett leszedegetnem a szövegeket internetről. Azt is tervezem, hogy a honlapomra –www.lackfi-janos.hu– felteszek csak számomra látható dolgokat, és mindig lesz egy felolvasóest blokkom, és akkor mindig ki tudom magam húzni az internet segítségével.
R.J.:Mióta írsz?
L.J.: Jó régen… 1988-ban jelent meg először egy országos diáklapban először versem. 16 éves gimnazista voltam. Én irodalmi szempontból egy „halmozottan hátrányos helyzetben” születtem. Édesapám – bár ez a nevemből nem látszik –, Oláh János író, költő, műfordító, a Magyar Napló – az Írószövetség lapja – főszerkesztője, édesanyám Mezey Katalin kiadóvezető. Géndegeneráció az megvan. Inkább arra voltam predesztinálva, hogy ne legyek író-költő-műfordító én is. Óvtak is ettől a szakmától – szerintem mindenki, aki ismeri a saját szakmáját, azt gondolja, hogy a gyereke jobbat érdemel.
R.J.:Mi volt vele a bajuk?
L.J.:A múlt rendszerben íróskodtak, és akkoriban elég hamar rövidre lehetett zárni a dolgokat, például nem fordíttatják le valakinek a műveit, a határokon belül pedig lekövethetővé lehetett bárkit tenni, hogy nem kap állást, hogy szépen félreteszik… Ők ugye abban voltak, hogy például a zenészeket nem lehet bezárni, mert a zene nemzetközi. Engem is érdekelt a zene. Kifejezetten tenoristának készültem. Azt szoktam mondani, hogy ehhez képest terrorista lettem, mert a költő az terrorista, felrobbantja a világ, majd összerakosgatja.
R.J.:És énekeltél is?
L.J.:Énekeltem, jártam hangképzésre, zene tagozatos gimnáziumba jártam, de nem jutottam el zenetagozatig, de terveztem még. A Zeneakadémia kifejezetten tervben volt, csak aztán már a 3-4. gimnáziumban mentem OKTV-zni, országos harmadik lettem, volt már egy belépőm az egyetemre, és akkor már csak franciából kellett középfokú. Nyilván tekinthető törvényszerűnek, 3.-ban aztán elkezdem írni újra. Azt gondoltam, hogy én véres-komolyan szakítottam az irodalommal, mert írtam ilyen osztályverseket, és akkor mindenki lelkes volt és örült, benne van név szerint. Volt ügyelet, mert az úttörő ügyel, nyakkendő fel, és le kellett ülni egy padhoz a bejáratnál, és mindenkit felírni, aki bemegy és kijön az iskolából. Az egyik osztálytársam lement így ügyeletbe, és a legsötétebb osztálytársam feljött egy ugyanolyan jó osztályverssel, mint az enyém volt. Akinek profik a szülei, az ilyen pancsolást nem… Vagy profin csinálja, vagy sehogy. A sehogy mellett döntöttem, és akkor ünnepélyesen megfogadtam, hogy az irodalom nem. Harmadik gimnáziumban volt egy „katalizátor szerelem”, beszélgettem másfél órát azzal a lánnyal a téli szünet előtt, a téli szünetben nem hívtam őt telefonon semmiképpen, viszont írtam száz verset. Ő volt a múzsa – meg a rúzsa a homlokomon -, és utána sem kerestem vele a kapcsolatot, és egyetlen verset sem küldtem el neki. Nem emlékszem már a nevére…
R.J.:Milyen gyerekkorod volt ott a Kövér Lajos utcában?
L.J.:Ott már felnőttként éltem. Először a Gábor Áron utcában laktunk. Hétévesen kiköltöztünk Máriaremetére, ott nőttem fel. Most már a Rózsadombra hasonlít, minden utcában lakik három államtitkár, ezért minden tiszta, enni lehet az utcákról. De akkor még egy kicsit kültelki hely volt, átmenet a falu és a város között a Halottnéző regényemben nagyjából ezt a világot írtam meg. Mindenféle fusizós szakik laktak ott, meg ilyen őrült értelmiségiek, akik két kézzel építették a házukat, mint mi, padlásteret építettünk be gyerekkoromban, tapétáztunk, galambokat tartottunk.
R.J.:Testvéred van?
L.J.:Igen, két testvérem van, Oláh Mátyás László és Oláh Katalin, mindketten szobrászok. A Kossuth téri aluljáróban látható az a kutyás szobor, az például Mátyás alkotása. De nem olyan általános művészcsalád módjára éltünk.
R.J.:Először verseket írtál?
L.J.:Nekem az furcsa, vagy törvényszerű így utólag, hogy nagyon sok prózát olvastam. Az alap versélmények – például Weöres Sándor – természetesen megvoltak gyermekkoromban, amiket édesanyám mondogatott elalvás előtt. Ezt a régi élményréteget próbáltuk megmozgatni Vörös István kollégámmal, amikor az Apám kakasa című gyűjteményt – ami az Anyám tyúkja ellentéte – megírogattuk. Jelen volt otthon a költészet, de inkább az iskolai szavalások, elemzése – tehát ott volt a versnek a helye. Tehát annyiban jó volt, hogy nem volt meg ez a művészcsalád-fíling, hogy jaj, most apuka ír, mindenki lábujjhegyen járjon, hanem olyan normálisnak tűnt, hogy mindenki ír.
Nagyon sok prózát olvastam viszont: Vernét, Dickenst, Walter Scottot, magyar parasztregényeket, Veres Pétert, Szabó Pált, az orosz regényeket nagyon szerettem, amikor a gimnáziumba felvételiztem, volt egy felvételi beszélgetés – magyarból is. Azt mondta a magyar tanár, későbbi osztályfőnököm, hogy „akkor most írják le nyári olvasmányaikat, legkedvesebbről írjanak valamit, de nehogy nekem azt írják, hogy Háború és béke”. Akkor előtte nyáron olvastam el ezt a regényt, és juszt is erről írtam. Tényleg nagyon szerettem az olvasást. Ebben a regényben is úgy oldottam meg az olvasmányélményeknek, mint alternatív világnak a folyamatos jelenlétét, hogy elbillen a cselekmény, és egyszer csak a főszereplő benne találja magát egy romantikus regénynek a környezetében. Vagy egy középkorban játszódó műben, ahol megégetik mint boszorkányt azt a tanárt, aki igazán szeret. Ez egy másik kódnak, egy másik mátrixnak a jelenléte, ha így tekintjük.
R.J.:Egy írónak ez olyan, mintha több életet élne?
L.J.:Igen, és ezt nagyon élvezem. Most egy nagy regényen dolgozom – illetve nem dolgozom, mert más kötelességeim vannak. Most van egy bábjáték, amit meg kell írnom, már egy kis csúszásban vagyok, meg kéne írnom egy Mátyás királyos mesét egy antológiába, közben lassan a körmömre ég egy dráma megírása, és le kell fordítanom még egy belga regényt is.
R.J.:Mi van közben a családoddal? Látnak?
L.J.:Igen, látják a hátamat, ahogy írok… Hála Istennek az az alkati szerencsém van, hogy tényleg az, amivel sokat foglalkozom, az az irodalommal van kapcsolatban, a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanítok irodalmat, a Nagyvilágnak vagyok a szerkesztője, sokat sokfelé fordítok, dalszövegeket írok.
R.J.:Feleséged?
L.J.:Ő a gyerekekkel van otthon. Azt hiszem, hogy öt gyermek mellett – vagy egy mellett sem – lehet arisztokratikus apukának lenni.
R.J.:Van egy székely mondás: volt öt nevelési elvem. Aztán lett öt gyermekem – és egy nevelési elvem sincs.
L.J.:Azért elveink vannak. Az ember igyekszik utánaolvasni. Azért a nevelést nem úgy képzelem el, hogy van egy tenyészet, és akkor vannak nagyon szimpatikus tenyészdék, meg van, aki nagyon jó neveli a gyerekét. Nyilván az embernek van egy affinitása a gyerekekhez, a szülőség is egy szakma. Ez olyan, mint amikor valaki az mondja, hogy „ó, hát énbelőlem csak úgy ömlenek a versek”. Hát az olyan is. Az embernek azért dolgozni kell az anyagával, korrigálni kell a saját hülyeségeit, lehet javítani például. Nincs ilyen kötelezettség, amit én nagyon szoktam utálni szülői elvként, hogy „na, dehát ha egyszer kimondtam”. Ha egyszer a gyerekemnek hülyeséget mondtam, akkor azt kell mondani: ne haragudj. A másik, amit a szülők szoktak csinálni, hogy ma a fekete fekete, holnap meg fehér, és ha én eldöntöttem, akkor nincs apelláta, mert én vagyok a szülő.
A továbbmozdulási pontokban legyen kreativiták, abba mindig nagyon szívesen belemegy a gyerek, hogyha mutatok egy alternatívát ahelyett, amit esetleg mindenféle idegszálával szeretne, és esetleg érzelmi szinten nem is lehet vele beláttatni, hogy ez nem jó. Persze leesem, és megütöm magam, de úgysem esem le … Ha valami mást tesz helyette, valami érdekesebben. Lehet érdekesebbet találni, és lehet a nyelvi fantáziájukra, a játékosságukra apellálni.
R.J.:Milyen könyvekből merítkezel?
L.J.:Ross Campal meg Gray Chapmannek a könyvei. Leginkább erre tanítom. Főleg ezek az amerikai gyógypedagógiai könyvek, amelyek elég nagy mintavételen alapszanak, tőlünk kicsit idegen, hiszen van benne olyan, hogy mi van akkor, ha elviszem a fiamat baseball-meccsre – hát itt nincs baseball meccs. De ha ettől az esetiségtől eltekintünk, akkor ezek nagyon jól használhatóak, gyakorlatiasak. Tehát nincs valamiféle elv, vagy tudat, aztán átverem a gyereken, vagy a gyereket rajta, hanem lépésről lépésre le vannak írva. Ami nem hogy a gyereknevelésünket, hanem sokszor a világról alkotott felfogásunkat is módosította. Nem az van, hogy vannak a „gyereknevelős” dolgok, és vannak a „komoly” dolgok. Az Öt szeretetnyelv és hasonlók, azt hiszem, az egész világlátásomat módosították, és nem utolsósorban irodalmilag is nagyon a hasznomra voltak. Az embernek vannak megérzései, de ha tudatosan lát valamit egy jól működő rendszerben… Az egész családjának a története, meg a saját magának a története átfordul egy másik rendszerbe. Másképp látom tőle az egész világot. Ezen a szeretetnyelven tudok leginkább kommunikálni. Egyébként is mindenféle irodalomnak az az alapvetőbb kérdése, hogyan van az, hogy az emberek nem tudják szeretni egymást, akár akarják is, vagy hogy gyűlöletbe fordul, még akár jóakarat ellenére is, és ennek különböző fokú drasztikus változatai. Arról nem beszélve, hogy az írónak, ha gyerekei vannak, és „jaj, hát az író egy különleges lény” – biztos van ilyen is -, aki nebántsvirág, szüksége van az aurájára, és ha tud, mindig öt szobát vesz ki a hotelben, mert egyben lakik, kettő-kettő pedig szigetel mások zajaitól. Az én számomra az öt gyermeknek a mozgása otthon, különböző rendeződései tulajdonképpen kiadnak egy társadalmi vágtát kicsiben, kicsiben kiadják a világot és az emberi reakciókat. Itt is az van alapvetően, hogy hét darab, egymást szerető ember próbál egyezségre jutni, és vannak olyan esetek, amikor nem lehet, amikor köt a szituáció, és nincs kiút, mert mindenkinek csak a saját nézőpontja van. Ezek nem kardinális, élet-halál kérdései általában, de megtapasztalja az ember ugyanazt, ami kint folyik a világban. Ez nem egy rózsaszín babaház, nem egy aura, hogy mindenkinek folyik a szájából a nyál, hanem ez egy dinamikus rendszer, ami mindig elmozdul valamerre felé, és ez adja meg mindig az egyensúlyát is. Az például nagyon tanulságos azt figyelni, hogy van egy olyan belső dinamikája a családnak, hogy a hullámvölgyek és a hullámhegyek váltakoznak, ki mennyire van éppen jó vagy rossz formában, velünk szülőkkel kapcsolatban is. Olyan még nem volt, hogy mindenki lent lenne egyszerre, tehát az egyik ember a másikat ki tudja vonszolni belőle mindig. Nyilván vannak olyan élethelyzetek, vannak olyan külső körülmények, ha valakinek rádől a fejére a ház, akkor mindenkinek rossz hangulatba van.
R.J.:Hány évesek a gyerekek?
L.J.:Tizenhét éves a nagyfiam, aztán vannak a lányok: 13, 11, 9 és 6 éves. Első a fiú, Simon, és utána a négy lány: Margit, Dorottya, Johanna és Ágnes.
R.J.:Ők benne vannak a versekben.
L.J.:Igen, a Bögre család. Vagy a Lányok a hullaházban. Ezek inkább az ő történeteik. Tehát az a Bögre család című vállalkozás az úgy született, hogy effektív azokból a történetekből. Azok a versek, amik a Friss tintában benne vannak, azok ebből a szériából vannak, és tulajdonképpen verses kalandregénye a családunknak, milyen játékaink vannak, mik történtek velünk, ez a franciaországi utazásokat is leírja… Ezeket a verseket közben ők nem látták, csak utólag.
R.J.:Ti tanultatok a gyerekeken?
L.J.:Az tudja tenni egyedül az ember, amikor rádöbben valamire, hogy elszúrta, akkor nem folytatja azt dafkéból, hogy én vagy a szülő, hanem korrigál.
R.J.:Most mondtál két alapvető hibát, az egyik a következetlenség, a másik meg a fafejjel, de akkor is.
L.J.:Ezek a legfontosabbak. Félelmetes egyébként, hogy a szülői szerepre nem készíti fel senki és semmi az embereket. Ezt az iskolában is kéne tanulni, legalább az alapokat. Olyan dolgokat tanulunk, a szerves kémiától kezdve, ami tök jó, de ezt nem tanítják.
R.J.:Te mit tanítasz?
L.J.:Magyart. Bár ott is felidegesítettem párszor magam, és elhatároztam, hogy írok tankönyvet. Persze, osztályokra lebontva, ez nem olyan egyszerű.
R.J.:Nálatok mintha nem lenne tabu. Például nagyon jól kezeled az elmúlást.
L.J.:Ez is konfliktusforrás, hogy milyen filmeket lehet nézni. Tök jó dolgok vannak egy Agatha Christie-ben – de nem egy hatévesnek, mert az nekik horror. De tabutéma… Másképpen beszél róla az ember. Nem bulvárosan. Nyilván van szemérem, de az, hogy valamit úgy oldjunk meg, hogy nem beszélünk róla?! Beszélni lehet mindenről.
R.J.:Szoktatok vitatkozni a gyerekek előtt?
L.J.:Előfordul. Nem vagyunk veszekedősek, soha nem ütöttük meg egymást – sokan azt gondolják, ez a normális, de azért ha megvakarászgatnánk az embereket, kiderülne, hogy mégis, a legtöbben azért néha odacsapnak.
Az ember hoz magával dolgokat ösztönösen – és ezért baj, hogy nem tanítják ezt az iskolába – és az ember nem vizsgálja felül ezt a rendszert, amit kapott. Nagyon sokan gondolják azt – szerencsére -, hogy a szülei, amit csináltak, az minden úgy volt jó. Ez általában ennyire nem igaz – különösen nem igaz rám nézve, hogy mindent ugyanúgy kell csinálnom. Nem automatice dolgozunk, hanem értelemmel, érzelemmel, a saját lelki alkatommal, meg a párom lelki alkatával, ki kell dolgozni egy új rendszert, nem működik másként. Néha kiszól belőlem az apám, hogy „meg kell enni a sóskát” – meg ilyen triviális dolgok. Nem biztos, hogy meg kell enni a sóskát. Lehet, hogy meg kell enni, de ne azért etessem meg vele, mert az apám ezt mondta, és én dafke megetetem, hanem mert megpróbálok elszakadni a pró és kontra nevelési elvektől. Se nem ellene, se nem vele nevelek, hanem ez egy egészen más helyzet, tök más helyzetekkel, akkor is, hogyha nagyon sok minden jön a vérből, a kapott mintákból. Itt van ez a veréses dolgok is. Nekünk a kezdet kezdetén volt egy pont, hogy most rácsapok a kezére. Aztán elég sok mindent olvasgattunk, aztán ráébredtünk, hogy ez nem megoldás. Egy egy-két éves gyerek mit tud „elkövetni”, amit így nevelünk? Egyrészt nem módszer, másrészt nem megoldás semmire. Ilyet nem tehet egy másik ember a gyerekkel, nem az én tulajdonom. Próbálok neki segíteni, meg őáltala magamnak is.
R.J.:Magamnak őáltala? Ez mit jelent?
L.J.:Megpróbálok értelmes emberré válni, hogy közben nem kísérletezem rajta. Attól leszek „emberebb”, hogy megtanulok vele jól bánni. Magamra is, saját hibáimra, rossz automatizmusomra is ráébredek, tehát ez egy nevelési folyamat: ő is nevel engem. Tudni kell megváltozni. Mert akkor nem tudok felnőtt korára ideális esetben eljutni arra sem, hogy őt meghallgassam, tiszteletben tartsam. Ha otthon nem fortyog a hangulat, akkor a gyerekek olyan jól elvannak ilyen beteges üvegházi növénynek, elkókadozik, van számítógép végül is. Kosztolányinak van egy nagyon jó megfigyelése egy természetrajzi könyvből, hogy a sasok éles köveket és töviseket hordzonak be a fészekbe egy idő után, hogy a gyerek tanuljon már meg repülni. Persze, nincs ilyen határidő, hogy mikor kell majd elmenni itthonról, de azért az, hogy legyen annyi izomzata, hogy repüljön, meg képessége, hogy ne pottyanjon le, ha nincsen a családi fészeknek fizikai megtartó képessége.
Minket sem pépesítettek a szüleink, csak hogy ez volt az elv. Aztán szépen visszagondoltuk a dolgot: nem, ez nem módszer, nem megoldás. És akkor szépen újrakezdtük. Simon nevelését újra kellett kezdeni, gyakorlatilag a nulláról.
R.J.:Bocsánatot kértetek már gyerektől?
L.J.:Természetesen. Ha hülyeséget csinál az ember a gyerekével, akkor ez az első. Elvégre miért várnám el tőle, hogy bármikor bocsánatot kérjen, ha én nem tudok bocsánatot kérni, mert ezt még sosem látta tőlem.
R.J.:Hogy kell bocsánatot kérni a gyerektől?
L.J.:Odamegy hozzá az ember, például ha egy igazságtalan jelenet volt, vagy leüvölti az ember a fejét, hogy most már aztán tűnés, kész, vége ennyi, és mondjuk nem volt igazam, odamegyek hozzá, megölelgetem, és azt mondom, ne haragudj, nem volt igazam, vagy hogy ebben még igazam volt, abban már nem.
R.J.:Nem félsz, hogy elveszíted az apai tekintélyedet?
L.J.:Akkor veszítem el, ha nem vagyok erre képes. A gyerekekben nagyon nagy az igazságérzet. Olyan nincs, hogy én vagyok neki az igazság. Van neki mérlegelőképessége. Ha azt látja, hogy én képtelen vagyok arra, hogy saját hülyeségemet belássam, és újraértékeljem a helyzetet, akkor az én tekintélyem fog éppen meginogni. Azért fog meginogni, mert én egy hülyeséghez tartom magam, egyszerűen azért, mert az az én saját külön bejáratú hülyeségem. Sokkal jobban értékelik ezt a gyerekek. A gyerek nem akarja utálni a szüleit – sőt, foggal-körömmel ragaszkodik hozzájuk, hiszen ők az egyetlen biztos pontja az életben, tehát ragaszkodik ahhoz, hogy ő normális. Később megmagyarázza és kimenti a szüleit, akkor is, ha ő hülye volt, de attól ő még tudja, hogy a szülő hülye volt. Ha a szülő továbbra is ragaszkodik a saját hülyeségéhez, akkor megfordul a világ. Akkor ő kell legyen az én szülőm, hogyha én nem vagyok képes saját magamat felügyelni.
R.J.:Ezeket megírod a könyveidben? Ahogy a Kövér Lajosokat olvasom, azok is hihetetlenül megértő, szeretetteljes alkotások.
L.J.:Mindenképpen igyekszem, hogy a szeretetről szóljon. Bár mostanában minden a szeretetről szól, a joghurt is a tévében. Tehát azt mondom: a szeretésről. Ez egy sokkal nehezebb dolog. A technikájáról. A szeretet nagyon szép szó, ki lehet írni egy táblára, „szeressük egymást gyerekek” – de a szeretés az jóval nehezebb szakma.
R.J.:Szeretni meg lehet tanulni?
L.J.:Én nagyon remélem, hogy meg. Az ember persze mindig megbukik, meg pótvizsgára, mindig újra kell kezdeni – ez jól látszik a Kövér Lajos könyvekben. Ez azért is többrétű, mert szeretni kell a másikat akkor is, amikor nem nagyon szerethető. Amikor szerethető valaki, akkor nincs nagy gond, akkor olyan aranyos, meg szeret engem, meg nincs vele semmi probléma – az ilyen embereket mindenki szereti. De mi van, ha valaki nem szerethető? Azt hogyan lehet szeretni? Kell vagy nem kell – jobb megoldás, azt hiszem, nem nagyon van. Utáljam? Nem tudok úgy utálni, gyűlölni valakit, hogy ez a fajta rohadás át ne jöjjön rám. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom.
R.J.:Neked nincs senki az életedben, aki nem szeretsz?
L.J.:Dehogynem, van! Csak megpróbálom izolálni ezt. Volt egy iszonyat szomszéd nénink, tényleg, már a gyerekeket terrorizálta. Vannak ilyen figurák, persze, meg amikor az ember érzi, hogy valakiből, mint egy radiátorból, úgy süt a gyűlölet, mindent legszívesebben elpusztítana, ami én vagyok. És akkor az ember próbálja azt, hogy nyilván feltolul, mint bárkiben az, hogy én ezt most gyűlölöm, utálom, nem bírom látni. Nem kell nyilvánvalóan a nyakába borulni és keresni a vele való találkozást, ez egy öngyilkos taktika, mert a szeretetlen légkörben az ember megpusztul. Jézus sem járt folyton a farizeusokhoz járt, akik utálták, hanem azokhoz járt, akikkel jó kapcsolata volt. Azt megpróbálni, hogy amikor az ember egyedül van, nyugiban, és feltolulnak benne ezek a gyűlöletek, és elképzeli, hogyan üti le a másikat egy kapával, akkor megpróbálni kitolni magadból ezt a dolgot.
Az írás egy nagyon jó terápia. Ezért is van, hogy a Pázmányon kreativitást tanítok, tehát írni, szépírni tanítjuk a diákokat, és ennek az az egyik nagy haszna, hogy az írás segít.
R.J.:Miért lett Kövér Lajos?
L.J.:Úgy kezdődött, hogy mi ott éltünk, a Kövér Lajos utcában, vittem a gyerekeimet óvodába, és kérdezgették, hogy ki ez a Kövér Lajos? A névből fakadt, hogy elkezdtem mesélni, hogy ez az ember olyan kövér, hogy ráül a biciklire, és az tönkremegy, és akkor így alakult Körér Lajos mitológiája. Egyébként egy 19. századi sikeres drámaíró volt. De nem néztem utána akkor, csak elkezdtem mesélgetni a gyerekeknek. De ez a történet tulajdonképpen elfelejtődött. Körülbelül tíz évre rá találkoztam egy szerkesztővel a General Presstől, és mondta, hogy írjak nekik valami meseszerűt. Nagyon furcsa véletlen folytán előkerült a számítógépemből egy kezdemény, amikor elkezdtem írni Kövér Lajost, méghozzá úgy, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum készített egy CD-t, ahol mesék szerepeltek fordításban, és én véletlenül ezt küldtem el nekik. Mondták, hogy jaj, de jó ez a Kövér Lajos, én pedig nem értettem. Ez volt az objektív véletlen, ahogy a szürrealisták mondják. Beadtuk pályázatra, megnyertük, akkor már meg is kellett írni – a határidő a legjobb múzsa. Nagyon izgalmasan készült. Januárban felmentünk a Kékesre, ott írtam, és küldtem folyamatosan Molnár Jacqueline-nak, az illusztrátornak. A Kövér Lajos utcában a közös képviselő igazából egy olyan figura, mint a Kövér Lajos, nem tudom, hallott-e már erről a könyvről, és nem bántottam-e meg vele. Aligha, mert a legtöbb gyerek kedvence a Kövér Lajos.
R.J.:Melyik a kedvenc saját könyved?
L.J.:Ezt sokszor kérdezik a gyerekek, melyik a kedvenc saját könyvem és versem. Mindegyiket másért és másért szeretem. Nagyon szeretem a gyerekkönyveimet, persze. Az embert a hiúsága – és nem csak a hiúsága – a felnőtt irodalom felé vonzza, például a most készülő négy-ötszáz oldalas regényem.
R.J.:A gyerekeid közül van, amelyik tehetséges?
Margit lányom nagyon tehetséges. 13 éves, és most forradalmi korszakát éli. Neki nagy tehetsége van az íráshoz, sokszor le is ülünk, és akkor csinálunk ilyen kreativitásos gyakorlatokat – ezt nagoyn szokta élvezni. Johanna lányomnak pedig már megjelent meséje. Én nem beszélem rá őket az írásra, meg nem is beszélem le, erre több idő kellene, hogy jusson. Kézműveskedés szintjén minden gyereknek kellene írnia. Sokféle tehetsége van egy adott embernek, és hogy most melyik fog beteljesedni… Lehet ebben törvényszerűség, döntés, objektív véletlenek.