Az egyedül álló anyasághoz több út is vezet, ám a legtöbbször nem önszántunkból választjuk, hogy gyermekünket apa nélkül neveljük fel. Gyakran a párkapcsolat megomlása, az állandó veszekedések, megoldhatatlan konfliktusok a végső okai annak, hogy a pár nem tud, és nem is akar együtt maradni.
Szerencsés esetben azért a szülőtársi viszony megőrződik az apa és az anya között, így a gyermek nem marad apa nélkül, de a hétköznapok feladatai (étkezések, öltözés, fürdés, alvás stb.) mégis az anyára hárul. Sajnos azonban az is előfordul, hogy az apa egy időre eltávolodik a gyermekétől is, s így a mama szülőtárs nélkül marad.

Az elmúlt évek során egyre több nő dönt úgy, hogy nem vár tovább az „Igazira”, hanem szülőtárs nélkül is belevág az anyaságba. Ennek egyik fontos oka az, hogy nagyon kitolódott az első szülés időpontja. Míg régebben 18-25 évre volt tehető, addig ma nem ritka, hogy 30-35 éves korban vállalkoznak a nők első gyermekük világra hozatalára. Addig is inkább karrierjüket építik, mint a férfiakkal való hosszú távú kapcsolatukat. Jellemző, hogy az egyedülálló anyaságot önszántukból inkább azok választják, akik jobban szituáltak, jobb érdekérvényesítő képességgel és nagyobb önbizalommal rendelkeznek. Természetesen ők sem gondolják azt, hogy feltétlenül élettárs nélkül szeretnék leélni az életüket, ám gyakran úgy vélik, ráérnek később megtalálni életük társát is – anyaságuk viszont nem várhat tovább.
Ahhoz, azonban, hogy megfoganjon gyermekük, elegendő egy alkalmi ismeretség, egy célzott együttlét is. Ám azért az igen fontos, hogy a férfi is tisztában legyen a nő szándékaival, és az számára elfogadható legyen.
Külföldön lehetőség van arra is, hogy az egyedülálló nő mesterséges megtermékenyítéssel, egy spermabankban kiválasztott donor által kerüljön áldott állapotba. Magyarországon ez a lehetőség még nem áll a nők rendelkezésére. Viszont örökbe fogadni már akkor is lehet, ha valaki egyedülálló.

Függetlenül attól, hogy valaki választotta kényszerből került olyan helyzetbe, hogy egyedül neveli gyermekét, számos kérdés merülhet fel benne, számos helyzetet kell megoldani,. Hisz egyedül kell megoldania olyan élethelyzeteket, amelyekkel a szülőtársi viszonyban élők nem feltétlenül szembesülnek.

Ilyen kérdések például: Lesz-e elég pénzem, hogy felneveljem a gyermekem? Hogyan fogom bírni a sok feladatot, ami a gyermekneveléssel jár? Mit válaszolok majd a gyermekemnek, ha megkérdezi, hol van az apukája? Hogy fogom megtalálni az egyensúlyt a munka és a család között? Kivel osszam meg a dilemmáimat, félelmeimet? Ki fog vigyázni a gyerekemre, amíg én távol vagyok? Lesz-e időm kikapcsolódni egy kicsit? Hogy fogok gyerekek mellett újra társat találni? Nem árt a gyereknek, hogy csonka családban nő fel?

Először is, fontos leszögeznünk, hogy egy egyedülálló anya éppúgy lehet jó szülő, éppúgy megteremheti a kicsi számára az ideális körülményeket a felnövekedéséhez, mint gyermekét nem egyedül nevelő társa! A lényeg az, hogy mindig alkalmazkodjunk a minket körülvevő körülményekhez, de sose adjuk meg magunkat nekik! Legyenek terveink, elképzeléseink. És természetesen alaposan szervezzük meg mindennapjainkat.

Sok szülőtárs és férj nélkül élő nőben fantáziaként él az illúzió, hogy ha lenne társa a gyermeknevelésben, az életvezetésben, akkor minden könnyebb lenne. Holott ez egyáltalán nem biztos. Párkapcsolatban élni szintén sok feladattal, energia befektetéssel jár. Sokszor egy stresszel, veszekedéssel, bántással teli, rosszul megválasztott párkapcsolatnál jobb, ha valaki egyedül marad. Még az is előfordul, hogy ilyenkor nagy súly esik le a válláról, és a gyerek se bánja, hogy nincs körülötte annyi veszekedés, nem olyan rossz a hangulat. Az nagyon fontos, hogy a gyerek érezze, nem ő tehet arról, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan – mi terveztük azokat. Az édesapja nem tőle, hanem tőlünk vált el! Tudja hát a gyermek, hogy ő a legfontosabb számunkra, és lássunk neki új közös életünk megtervezéséhez.

A fent említett kérdésekből is kitűnik, hogy nagy szükség van külső segítségre. Külföldön nagyon sok klub, segítő szervezett áll az egyedülálló anyák rendelkezésére. Sajnos Magyarországon a védőháló még imitt-amott igencsak lyukas, de hazánkban is egyre több civil szervezett nyújt lelki és egyéb segítséget a kismamák számára. A szociális juttatások is másképp alakulnak, ha valaki egyedülállóként neveli gyermekét. Jó ezeknek is, minél hamarabb utánanézni. Semmiképpen sem kell a bekövetkezett helyzetet szégyellni, hiszen az nem feltétlenül a mi kudarcunk. A felesleges bűntudat érzése, az önmarcangolás csak gyengít minket, miközben sok erőre van szükségünk. A tágabb család, a barátok segítsége nagyon fontos. Különösen az első időszakban, hiszen valóban megterhelő a sok éjszakázás, az új feladatkör. Később is fontos marad, hogy mindig szakítsunk egy kis időt magunkra is, kikapcsolódásra, ismerkedésre. Ne zárjuk el magunk a lehetőség elöl, hogy párra találjunk.

Szembe kell azzal is nézni, hogy a gyermeküket egyedül nevelő nőnek sokszor magukra kell vállalnia olyan szerepeket, amik más esetben az apa feladatai lennének. Neki kell fegyelmeznie is, elvárni a szabályok betartását. Ez sokszor azzal jár, hogy egyszerre kell szigorúnak és megbocsátónak is lennie. Ez egy kicsit megnehezítheti a szülő-gyerek viszonyt. A gyermeküket egyedül nevelő anyákat gyakrabban éri az a vád, hogy „Anya, olyan szigorú vagy”. Sose felejtsünk el megbocsátani, és akkor nem lesz nagyobb baj.
Az anya-gyermek egymásra utaltsága, szorosabb kapcsolata közelebb is viheti a két felet egymáshoz, és már nagyon hamar mély, meleg, szinte baráti kontaktus alakul ki közöttük. Fontos azonban, hogy ne várjuk el gyermekünktől, a felnőtt szerepek átvételét. Hadd legyen addig gyerek, amíg szüksége van rá. Persze bevonhatjuk a háztartási munkákba, de csak, amennyire szükséges. Elsősorban ne elvárás, hanem játék legyen a feladatok megosztása!

Mindig őszintén válaszoljunk, amikor „kínosakat” kérdez. Bátran meséljük el neki, miért döntöttünk úgy, hogy egyedül neveljük őt, hogy miért alakult így az életünk. Ne féljünk az igazságtól – a gyerekek úgyis jobban éreznek mindent, mint azt mi gondolnánk.

Végezetül ne felejtsék Shakespeare örökérvényű szavait:

„A dolgok önmagukban se jók se rosszak, a gondolat teszi őket azzá. „