A testvérféltékenységgel már Káin és Ábel bibliai történetében is találkozunk. Nem szeretnék bibliaértelmezésbe bocsátkozni, mégis fontosnak érzem, hogy utalást tegyek erre a tragikus történetre, mert azt gondolom, amikor a testvérféltékenységről gondolkozunk, sokszor felületesen ítéljük meg Káint. Tette – hogy megölte testvérét – egyértelműen elítélendő. Az érzés azonban, amelyet akkor érzett, amikor az addig egyeduralkodó gyermekből kegyvesztett nagytestvér lett, már mindannyiunk számára (akik testvérek vagy szülők, nagyszülők vagyunk), ismerős lehet.
Emlékszem, mikor Bálint fiamat vártam, sokszor megpróbáltam úgy tenni, hogy Julcsa lányom (aki akkor 2 éves volt), észre se vegye a változást. Sajnáltam szegényt, azt szerettem volna, hogy ne veszítsen el engem – egy picit sem. Aztán rájöttem, hogy ez lehetetlen. Először nekem kell feldolgoznom: már ilyen pici korban sincs minden ingyen. Egy testvért nyer majd, de osztoznia kell a szülein.
Már a terhességem idején elkezdtem Julcsát felkészíteni arra, hogy kistestvére születik. Saját példáján keresztül beszéltem neki a születendő testvéréről. Meséltem neki arról, hogy milyen volt, amikor ő volt ott, ahol most a tesó. Elmondtam, hogy mennyire vigyáztunk rá is, hogy azért nem veszem őt fel, mert akkor sem emelgettem semmit, amikor ő volt a pocakomban, nehogy neki baja essen. Inkább pozitív megerősítéssel éltem, mint tiltással. Megdicsértem, amiért aranyos, megértő. Sokat szeretgettem, és ha valamit nem tudtam megcsinálni, igyekeztem nem a „Pocaklakóra” hivatkozni. Nem vártam el tőle, hogy könnyen feldolgozza azt, ami még nekem is nagyon nehéz volt.
Úgy tűnt minden idillien alakul, Julcsa lányom örömmel várja a testvérét.
Ám azonnal megérezte, hogy minden megváltozott, amikor egy júliusi reggelen elkezdődtek a fájások, és indultunk a kórházba. Addigra már sok képeskönyvet nézegettünk a szülésről és kisbabákról, úgyhogy körülbelül tudta, hogy mi fog történni. És akkor az én addig angyalinak nevezhető kislányom fogta magát, felkapaszkodott a terasz korlátjára, és kis híján levetette magát a mélybe. Azonnal megértettem. Ő felfogta, amit én csak próbáltam: már két gyerekem van!
Aztán kezdődött a neheze. A szülés viszonylag gyorsan lezajlott, és nem is a testi fájdalom volt a legszörnyűbb, hanem az, hogy két napot külön kellett töltenem a lányomtól, akire addig a nagyszülők és a férjem vigyázott.
Szegény Bálint fiamat gyakorlatilag csak megnéztem, hogy meg van-e mindene, szorgalmasan szoptattam, de csak azon járt az eszem, hogy mikor ölelhetem már magamhoz, az én első szülött lányomat. Úgy döntöttünk, hogy ne jöjjön be a kórházba látogatni. Elég, ha a hazatérés napján szembesül a megváltoztatatlannal. Sosem felejtem el azt a képet, ahogy Julcsa, az addig mindig általam fésült, gondosan kiválasztott ruhába öltöztetett kislányom, megjelent egy kinőtt, gyűrött szoknyában, kócosan, szúnyogcsípésekkel teli, gondterhelt arccal. Egy röpke pillantást vetett a kis öcsire, majd közölte, hogy na akkor ő a vadász és én vagyok Hófehérke és meneküljek, mert mindjárt leszúr. Nem kellett különösebben nagy lélekelemzés, hogy megfejtsem, nem nagyon örül a dolgok alakulásának.
Szerencsére Bálint, az első három hétben tudta, hogy jobban teszi, ha eszik és alszik, nem sokat vizet zavar. Igyekeztem minden időmet a kislányommal tölteni. Sokat beszélgettünk, játszottunk. Az ismerőseink is nagyon figyelmesek voltak. Amikor Bálint kapott egy ajándékot, Julcsának is hoztak valamit. Persze a kislányomnak mindig az kellett, ami a testvérének…Akkor kellett pisilni, kakilni, amikor éppen szoptattam…
Nem nagyon erőltettem, a „Bálint témát”, és ő sem nagyon érdeklődött felőle. Néha megjegyezte, hogy a Bálint a Kuka, mert még nem tud beszélni. Ennyi. Éjszakánként megint kezdődött a „tatárjárás”. Pedig Julcsa addigra már szépen végig aludta az éjszakákat.
Az első testvéri közeledésük is egy ilyen éjszakai kaland alkalmával történt, amikor megelégeltük az „ágybérletet”, és visszaküldtük Julcsát a saját helyére. A szokásosnál hamarabb csend lett a szobában, és amikor bementem megnézni, hogy alszik-e a gyerek, döbbenten tapasztaltam, hogy nincs az ágyában. Gondoltam, biztos átment a mi ágyunkba – de ott se volt. Először valósággal pánikba estem, néztem a szekrényekben, sehol senki. Végül benéztem a kiságyba, hát ott durmoltak édesdeden, egymás mellett. Akkor éreztem először, hogy mégse tettem olyan rosszat Julcsával, hiszen lett egy testvére, akivel össze lehet bújni.
Nekem szerencsém volt, mert Bálint nyáron született, és így a család sokat tudott segíteni. Igyekeztünk sokat foglalkozni Julcsával, kirándulni mentünk, hajózni, egyebek. Segítségemre volt az évszak is, mert nyáro minden egy picit könnyebb. De: bár mindent megtettünk, így sem kerülhettük el a testvérféltékenységet.
Mióta Bálint jár, és mindent elvesz nővérétől, mindennaposak a veszekedések. Természetesen mindig az kell nekik, ami éppen a másiknál van, bunyóznak, egymás haját tépik… Néha, komolyan mondom, az „idegeimre mennek”. Ilyenkor nehéz őket megértenem.
Pedig ez a legfontosabb. Amikor az ember eldönti, hogy szeretne még egy gyereket, szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy két gyerek legalább kétszeres energia.
Amikor megértjük, mi játszódik le egy gyermekben, amikor kistestvére születik, egyértelművé válik, hogy pl. nem lehet kistestvért adni valakinek „ajándékba”. Szülők sokszor elvárják 2-3 éves gyerekektől, hogy örüljenek, hogy testvérkéjük születik, arra hivatkozva, hogy majd milyen jól fognak együtt játszani. Ez lehet, hogy így van, és pár év múlva tényleg remek játszópajtás válik a hugiból vagy az öcsből, de kezdetben csak egy anyabitorló, síró csöppség, aki miatt anya folyton fáradt, és egyel kevesebb keze van őt simogatni. Folyton csöndben kell lenni, és a tejbegrízből is adni kell neki. A picit folyton megdicsérik, hogy milyen ügyesen kakil és pisil, tőle meg már azt is elvárják, hogy egyedül öltözzön, mert ő már nagy. Hát ez inkább borzasztó, mit ajándék. Nem?
Természetesen nem ilyen elkeserítő a helyzet. (Azt hiszem, ha Káin annak idején egy picit több odafigyelést és gondoskodást kapott volna, ő sem válik testvérgyilkossá…) Fontos belátnunk, hogy a testvérféltékenység egy teljesen normális jelenség. Normális, de nem kellemes érzés, ezért mindenképpen foglalkoznunk kell vele. Az egész későbbi testvér-kapcsolatot meghatározhatja, az, ahogyan a szülők kezelik ezt a kérdést.
Nem biztos, hogy a testvér születése megfelelő idő a nagyobb gyerek bölcsődébe, vagy óvodába szoktatásra. Ezt jobb sokkal előtte elkezdeni, vagy később, amikor már megszokta az új helyzetet a nagyobb gyerek.
Testvér születésekor gyakori, hogy az addigi fejlődés folyamata egy kicsit leáll, vagy éppenséggel visszaesik. Előfordulhat, hogy az addigra már szobatiszta gyermek újra bepisil. Ez egyértelmű jelzés arra, hogy ő is kisbaba akar lenni. Ettől nem kel megijedni. Meg kell engedni neki, hagy legyen újra „pólyás”. Ez az állapot nem tart sokáig.
Lehetőleg kerüljük a két gyerek összehasonlítgatását. Minden gyerek egy külön személyiség, és mi magunk sem vagyunk ugyanolyan szüleik. Minden gyerekkel egy új szülő is születik.
Adódhat úgy is, hogy a testvérféltékenység már kóros méreteket ölt. Ez általában a gyermekek testi tüneteiben mutatkozik meg. Előfordul, hogy elutasítják a táplálékot, vagy túl sokat esznek. Alvászavarok alakulnak ki. Ilyen esetben szükséges szakemberhez fordulni.
Ahhoz, hogy segíteni tudjunk a testvérkapcsolatot, alapvető fontosságú, hogy megértsük és elfogadjuk gyermekeink agresszív kitöréseit is. Ha egy mód van rá, ne ijedjünk meg tőle, ne dramatizáljuk túl. Értsük meg, de persze ne engedjük meg, hogy dühében az egyik gyerek bántsa a másikat. A szülő feladata, hogy megtanítsa a gyermekeket az érzéseivel bánni. Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy mi magunk is helyesen bánjuk érzelmeinkkel, és például ne engedjük meg magunknak se, hogy a hirtelen haragunkban „eljárjon a kezünk”. Ha így teszünk, nem várhatjuk el gyerekeinktől, hogy ők másképp viselkedjenek.